Vámbéry Ármin életútja

/ Vamberger Hermann
Dunaszerdahely, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.
közép-ázsiai utazó, világhírû orientalista, egyetemi tanár, a török filológia kiváló szaktekintélye, az MTA tagja (levelezõ 1860, rendes 1876, tiszteletbeli 1893, igazgató 1894). Vámbéry Rusztem apja.

Iskoláit Pozsonyban és Pesten végezte, közben mint házitanító tartotta fenn magát. Bámulatos nyelvtehetsége révén több európai és számos keleti nyelvet – elsõsorban a törököt – is elsajátított. 1857-ben báró Eötvös József segítsége lehetõvé tette, hogy Konstantinápolyba utazzék, ahol négyéves tartózkodása alatt nyelvtanítással foglalkozott s közben megismerte a keleti élet sajátosságait és szokásait. Ez idõ alatt tudományos folyóiratainkban számos tanulmányt tett közzé török források alapján a török-magyar történelmi vonatkozásokról.
1861 õszén visszatért Pestre azzal a szándékkal, hogy a magyarok õshazáját felkutatja. Az MTA anyagi támogatásával 1861 õszén útnak is indult. Mivel az út igen veszélyes volt, mohamedán dervisként egy bokharai hadzsi karavánhoz csatlakozott 1863. március 28-án és Erzerumon s Tebrizen át Kházendrán tartományba, majd a Kaspi-tengeren átkelve az Oxus egyik ága mentén fekvõ Khivába jutott. Innen 1863. júliusában indult tovább Bokhara felé. Bokharában hajszál híján felfedték kilétét, ami halálát jelentette volna. Itt egy Szamarkandon át Heratba és Meshedbe induló karavánhoz csatlakozott, és Meshedtõl Teheránig lóháton tette meg az utat. Három hónapot töltött Teheránban, ahol átírta és kiegészítette útközben titokban készített jegyzeteit majd az egyszer már megtett útvonalon hazaindult és 1864. májusában érkezett meg Pestre.
Utazását leírásban örökítette meg. Nagy jelentõségû, úttörõ eredményeket ért el Közép-Ázsia föld- és néprajza, elsõsorban azonban a török filológia területén. Mint az ázsiai helyzet kiváló ismerõjéhez az angol és a török kormány számos esetben fordult hozzá tanácsért.
1865-tõl a budapesti tudományegyetemen a keleti nyelvek magántanára; 1868-tól rendkívüli, 1870-tõl rendes tanára, itt tanított 1904-ig nyugalomba vonulásáig. 1872-vel Berecz Antallal, Xantus Jánossal és Hunfalvy Jánossal részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában. Számos európai tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává.

Fõ mûvei:
Türkisch-deutsches Wörterbuch (Konstantinápoly, 1858); Vándorlásaim és élményeim Persiában (Pest, 1864); Középázsiai utazás (Pest, 1865); Vázlatok Közép-Ázsiából (Pest, 1868); A keleti török nyelvrõl (Pest, 1869); Oroszország hatalmi állása Ázsiában (Pest, 1871); Der Islam in XIX. Jahrhundert (Leipzig, 1875); Sittenbilder aus dem Morgenlände (Berlin, 1876); A török-tatár nyelvek etymologiai szótára (Pest, 1877); A magyarok eredete (Budapest, 1882); A török faj ethnologiai és ethnographiai tekintetben (Budapest, 1885); A magyarok keletkezése és gyarapodása (Budapest, 1895); The travels of Sidi Ali Reis (London, 1899); Altosmanische Sprachstudien (Leiden, 1901); The Story of my Struggles (London, 1904, befejezõ része: A küzdelemnek vége, s még sem a vége. Huszadik Század, 1904. II.); Küzdelmeim (Budapest, 1905); Nyugat kultúrája Keleten (Budapest, 1906); A magyarság bölcsõjénél (Budapest, 1914); Dervisruhában Közép-Ázsián át (Klasszikus útleírások, VIII. Budapest, 1966)

forrás: Magyar Életrajzi Lexikon