Arany János életútja

Nagyszalonta, 1817. március 2 - 1882. október 22.
A legnagyobb magyar epikus költő, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (rendes 1858., igazgatója 1879).
Hajdúivadék, földművelő házaspár: Arany György és Megyeri Sára kései, 10. gyermekeként született; a 10 testvér közül csak kettő, a legidősebb nővér Sára és a költő érte meg a felnőtt kort.
Iskoláit Szalontán kezdte el, kisdiák korától fogva hallatlan szorgalommal olvasott. Szalontai diákéveire esnek első verselési próbálkozásai is. 1833 őszétől a debreceni kollégiumban folytatta tanulmányait, de - főként szűkös anyagi viszonyai miatt - már 1834-ben kénytelen volt egy időre búcsút mondani az iskolának és egy évig Kisújszálláson segédtanítóskodott. Az önművelést tovább folytatta, szakadatlanul olvasott és nyelveket tanult. 1835-ben visszatért Debrecenbe, ahol újult erővel folytatta tanulmányait. Házitanítóság révén anyagi helyzete jobbra fordult, tanárai kezdtek felfigyelni tehetségére, mégis már 1836 tavaszán végleg hátat fordított a kollégiumnak. Színésznek szerződött, rövid ideig Debrecenben lépett fel apró szerepekben, majd néhány hónapos vándorszínészkedés után szakított a színészi pályával is és Máramarosszigetről gyalogszerrel hazatért Nagyszalontára.
Időközben édesapja megvakult, és alig pár héttel hazaérkezése után édesanyja kolerának esett áldozatul. A sorozatos csapások és csalódások hatására feladta költői, művészi terveit és közpályára lépett: előbb segédtanító volt, majd 1840-től aljegyző Nagyszalontán, és hivatali munkája mellett gazdálkodott is.
1840-ben megházasodott: egy ügyvéd árváját, Ercsey Juliannát vette feleségül. Házasságukból két gyerek született: Juliska (1841) és László (1844). A hivatali és családi gondok okozta fásultságból az 1842-ben Szalontára került egykori debreceni iskolatárs, a literátor Szilágyi István mozdította ki. Az ő ösztönzésére ismét művelni kezdte magát, a görög klasszikusokat tanulmányozta és angolul is megtanult. Fejlődésében a döntő lökést az 1845-1847 közötti politikai események adták meg: a reformpolitika zsákutcába kerülése, a liberálisok és a konzervatívok marakodása felett érzett bosszúságában 1845-ben megírta Az elveszett alkotmány című hexameteres szatirikus eposzát, amelyben merész iróniával állította pellengérre a korabeli megyei életet. Művével 1846 elején elnyerte a Kisfaludy Társaság komikus eposzra kiírt pályadíját. (Legelső nyomtatásban megjelent írásai egyébként egy Népnevelési ügyben című cikk és két elbeszélés volt: az elsőt a Társalkodó közölte 1841-ben, az utóbbi kettő az Életképek 1846-os évfolyamában jelent meg.)
Az elveszett alkotmánnyal aratott sikere után - Vörösmartynak az eposz nyelvére és verselésére vonatkozó bíráló szavait megszívlelve - fogott hozzá a Kisfaludy Társaság 1845-ben kiírt népies eposzpályázatára szánt Toldija megírásához. A Toldi - Petőfi János vitéze mellett a népies realista epika legkiemelkedőbb remeke - 1847-ben újabb pályadíjat hozott Aranynak és ezzel együtt az irodalmi világ érdeklődését és Petőfi barátságát is. Ez a barátság, amelyről levelek és költemények egész sora tanúskodik, élete végéig ösztönző erővel hatott rá. Ez tette tudatossá benne a népiesség és a realizmus művészi igényét.
Következő nagyobb művével, a Toldi estéjével 1848. márciusban készült el, ezt azonban - kibővítve - csak 1854-ben adta nyomdába. 1848-ban Vas Gerebennel együtt szerkesztője és cikkírója volt a parasztság tájékoztatását szolgáló Nép Barátjának, 1848 őszén néhány hétig önkéntes nemzetőri szolgálatot teljesített, 1849 tavaszán pedig belügyminisztériumi fogalmazóként működött Debrecenben, majd Pesten. A másfél esztendős szabadságharc egész sor forradalmi hangú költemény megírására ihlette.
A szabadságharc bukásával elvesztette szalontai állását és lakását, szinte elölről kellett kezdenie az életét. Egy ideig járási írnok volt, azután fél évig nevelő Geszten a Tisza családnál, majd 1851 őszén a nagykőrösi református gimnázium tanára lett.
Nagykőrösi éveire esik költészetének egyik csúcspontja. Lírai verseiben a vívódás hangja szólt, a nemzet jobbjainak 1849 utáni meghasonlottsága fejeződött ki általuk. Megszólalt ezekben a költeményekben a csüggedés, a kétely, a reménytelenség, de megszólalt a kötelességtudás s a helytállás erkölcsi parancsa is: a nemzet iránti felelősségérzet nem engedte, hogy úrrá legyen a kétségbeesés. Történelmi balladáiban a harcos múlt emlékét idézte: ébren tartotta velük a nemzeti öntudatot. Ennek az időszaknak a terméke A nagyidai cigányok című verses epikai műve is: a forradalom vesztét okozó nemzeti hibákat gúnyolta bennük öntépőn, keserűen. Nagykőrösön kezdett el behatóbban foglalkozni elvi-esztétikai és irodalomtörténeti problémákkal is, és munkásságának több kitűnő tanulmány (A magyar nemzeti versidomról, 1854; Naiv eposzunk, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859) az eredménye.
1860 őszén a Kisfaludy Társaság igazgatójaként (tag 1848-tól) végleg Pestre költözött. 1861-ben megindította a Szépirodalmi Figyelőt, amely (1862-től) Koszorú néven sem kapta meg a megfelelő támogatást sem az íróktól, sem a közönségtől, 1865-ben meg is szűnt. Közben nagy szerepet vállalt az első teljes magyar Shakespeare-kiadás elkészítésében, lefordítva a Szentivánéji álmot, a Hamletet és a János királyt.
1864-ben jelent meg Buda halála című \"hún regé\"-je, amelyet egy hun trilógia első részének szánt, terveit azonban nem tudta megvalósítani. 1865-ben - részben az anyagi bizonytalanság érzéséből elvállalta az MTA titkári tisztét, majd 1870-től 1879-ig főtitkáraként működött. Az időszaki adminisztrációs munka és Juliska leányának korai halála (1865. december) csaknem egy évtizedre elhallgattatta benne a költőt. Közben azért sajtó alá rendezte Összes költeményeit (1867), kiadta Prózai dolgozatait, lefordította Arisztophanész vígjátékait (1871-1874) és 1873-ban megírta a Bolond Istók második énekét. (Az első ének 1850-ben készült.) Az 1960-as évek végétől kezdve sokat betegeskedett és több nyarát Karlsbadban töltötte. 1877-től már csak névlegesen látta el az MTA főtitkári teendőit és a nyarat a Margitszigeten töltötte családjával, teljes alkotói nyugalomban. Ennek a nyárnak a terméke az Őszikék cím alatt összefoglalt költeményciklus: a híres \"Kapcsos Könyv\"-be beírt lírai költemények, életképek, balladák páratlanul szép gyűjteménye. Utolsó nagy művét, a Toldi szerelmét 1879 májusában fejezte be. Élete utolsó 3 évében főleg a hun trilógiával foglalkozott. 1882 egyik őszi napján séta közben meghűlt, lázas beteg lett és rövidesen meghalt.
Négy alkalommal az MTA nagyjutalmát kapta (Kisebb költeményei 1860; Összes költeményei 1872; Toldi szerelme 1879; és Hátrahagyott versei 1893).
Zenével is foglalkozott, költészetében és verselméletében is fontos szerepet játszott a zene. Dalokat is komponált a saját, valamint Petőfi, Bajza, Amadé, Kölcsey verseire. (Összesen 26 dallamáról van tudomásunk.)
Népdalgyűjteménye, mely fiatal éveinek emlékeit foglalja írásba, kora népdalismeretének fontos dokumentuma. Verseinek megzenésítői, ill. műveinek feldolgozói között olyan kiváló zeneszerzőket is találunk, mint Kodály, J. Strauss, Mosonyi, Buttykay stb.

forrás: Magyar Életrajzi Lexikon