Tisza István életútja

Geszt, 1861. április 22. - Budapest, 1918. október 31.
politikus, miniszterelnök, az MTA tiszteletbeli tagja (1910); Tisza Kálmán fia.
Berlinben, Heidelbergben és Budapesten jogi és közgazdasági tanulmányokat végzett, majd öt évig a család bihari birtokán gazdálkodott. 1886-tól szabadelvû párti programmal képviselõ, 1897-ben nagybátyja, Tisza Lajos grófi címét a király ráruházta. A Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank elnöke, több részvénytársaság igazgatósági tagja volt. Politikai pályája kezdetén felismerte, hogy a Monarchia elõbb utóbb válságba, háborús konfliktusba keveredik és az erre való felkészülést sürgette. Ennek érdekében erélyes intézkedéseket kívánt a parlamenti ellenzék obstzukciós tevékenysége ellen. 1903. november 3. - 1905. június 18. közötti elsõ miniszterelnöksége idején az újonclétszám növelését célzó törvényjavaslat ellen obstrukciót folytató ellenzék megfékezésére házszabályrevízió-tervezetet terjesztett be, s ezzel az ellenzéket ideiglenes meghátrálásra kényszerítette, majd az engedmény fejében a királynál kieszközölte II. Rákóczi Ferenc hamvai hazahozatalának engedélyezését. Mint a munkásmozgalom és az agrárszocialista mozgalmak elleni fellépés híve, erõszakkal elfojtotta az 1904. áprilisi országos vasúti sztrájkot. 1904. november 18-án erõszakkal keresztülvitte a házszabálymódosítás (lex Daniel) elfogadását, ez azonban pártjának bomlásához vezetett. Az 1905. januári választások során a koalícióba tömörült ellenzék legyõzte a kormánypártot, de Tisza még hónapokon át mint ügyvezetõ kormányelnök a helyén maradt. 1906-ban feloszlatta a Szabadelvû Pártot és maga is visszavonult a közvetlen politikai tevékenységtõl. 1910-ig csak a fõrendiház mûködésében vett részt. A koalició bukása után 1910. február 19-én a régi szabadelvû párti híveire támaszkodva megalapította a Nemzeti Munkapártot, amely a választáson nagy gyõzelmet aratott, amely tükrözte az uralkodó osztályok közötti erõviszonyban a burzsoázia javára beállott eltolódást. Ehhez az egyensúlyhoz mint a dualizmus hazai tartópilléréhez szilárdan ragaszkodott. Egyéniségére jellemzõ merevséggel szembeszegült minden reformtörekvésnek, különösen az általános választójog bevezetésének, mely e szövetség hatalmi helyzetét veszélyeztette. Herczeg Ferenccel együtt indította 1911-ben a Magyar Figyelõ címû politikai lapot. 1912. május 22-én a képviselõház elnökévé választották. Megbízatása másnap a korszak legnagyobb, - vérvörös csütörtök - néven ismert munkásmegmozdulását, sztrájkok sorát váltotta ki. Tisza június 4-én önkényesen elfogadtatta a véderõtörvényt, a következõ napokban karhatalommal eltávolította a tüntetõ ellenzéki képviselõket. Június 7-én Kovács Gyula képviselõ a parlamentben sikertelen revolveres merényletet kísérelt meg ellene. Megszavaztatta a háború esetére szóló kivételes intézkedéseket, a hadiszolgáltatásokat tartalmazó törvényeket. 1913. június 10-én kezdõdõ második miniszterelnökségére a közvetlen háborús készülõdés jegyében került sor. A belsõ konszolidációt szolgálták a nemzetiségek egy részének, a horvátok és a román nagytõke megnyerésére irányuló kísérletei. 1913 októberében a Szerbia elleni erélyes fellépést javasolta. 1914 júliusában azonban, a szarajevói merénylet után a háború megindítása ellen foglalt állást, mert a nemzetközi erõviszonyokat ekkor kedvezõtlennek találta. Tartott az Erdélyt fenyegetõ román betöréstõl és az esetleges gyõzelmet is a dualista berendezkedés fennmaradása szempontjából veszélyesnek ítélte. Amikor a német kormány a háború megindítását sürgette, feltétlen támogatásáról biztosítva a Monarchiát, s a bécsi uralkodó körök is a háború mellett döntöttek, a július 19-i minisztertanácson hozzájárult a Szerbiához intézendõ, lényegében hadüzenetet jelentõ ultimátum elküldéséhez. Háborús politikáját a német szövetséghez való ragaszkodás, a belsõ gazdasági és politikai erõknek a háború szolgálatába állítása jellemezte. Ellenezte IV. Károly a birodalom megmentése érdekében mérsékelt reformokkal kísérletezõ politikáját is, és amikor az ellenzék és az SZDP tüntetéseket szervezett ellene, a két tûz közé szorult. 1917. május 23-án kénytelen volt beadni lemondását. Június 15. után mint a debreceni huszárezred parancsnoka a frontra ment, pártjának vezetésérõl azonban nem mondott le. 1918. október 31-én fegyveres katonák mint a háború és a régi rendszer egyik legfõbb megszemélyesítõjét, a demokratikus átalakulás ellenségét, budapesti lakásán agyonlõtték.

Fõbb mûvei: Összes munkái (I - VI., Budapest, 1923 - 1937); Gróf Tisza István képviselõházi beszédei (I - IV., Budapest, 1930 - 1937).

forrás: Magyar Életrajzi Lexikon