Arany János életútja

Nagyszalonta, 1817. március 2 - 1882. október 22.
A legnagyobb magyar epikus költõ, a Magyar Tudományos Akadémia tagja (rendes 1858., igazgatója 1879).
Hajdúivadék, földmûvelõ házaspár: Arany György és Megyeri Sára kései, 10. gyermekeként született; a 10 testvér közül csak kettõ, a legidõsebb nõvér Sára és a költõ érte meg a felnõtt kort.
Iskoláit Szalontán kezdte el, kisdiák korától fogva hallatlan szorgalommal olvasott. Szalontai diákéveire esnek elsõ verselési próbálkozásai is. 1833 õszétõl a debreceni kollégiumban folytatta tanulmányait, de - fõként szûkös anyagi viszonyai miatt - már 1834-ben kénytelen volt egy idõre búcsút mondani az iskolának és egy évig Kisújszálláson segédtanítóskodott. Az önmûvelést tovább folytatta, szakadatlanul olvasott és nyelveket tanult. 1835-ben visszatért Debrecenbe, ahol újult erõvel folytatta tanulmányait. Házitanítóság révén anyagi helyzete jobbra fordult, tanárai kezdtek felfigyelni tehetségére, mégis már 1836 tavaszán végleg hátat fordított a kollégiumnak. Színésznek szerzõdött, rövid ideig Debrecenben lépett fel apró szerepekben, majd néhány hónapos vándorszínészkedés után szakított a színészi pályával is és Máramarosszigetrõl gyalogszerrel hazatért Nagyszalontára.
Idõközben édesapja megvakult, és alig pár héttel hazaérkezése után édesanyja kolerának esett áldozatul. A sorozatos csapások és csalódások hatására feladta költõi, mûvészi terveit és közpályára lépett: elõbb segédtanító volt, majd 1840-tõl aljegyzõ Nagyszalontán, és hivatali munkája mellett gazdálkodott is.
1840-ben megházasodott: egy ügyvéd árváját, Ercsey Juliannát vette feleségül. Házasságukból két gyerek született: Juliska (1841) és László (1844). A hivatali és családi gondok okozta fásultságból az 1842-ben Szalontára került egykori debreceni iskolatárs, a literátor Szilágyi István mozdította ki. Az õ ösztönzésére ismét mûvelni kezdte magát, a görög klasszikusokat tanulmányozta és angolul is megtanult. Fejlõdésében a döntõ lökést az 1845-1847 közötti politikai események adták meg: a reformpolitika zsákutcába kerülése, a liberálisok és a konzervatívok marakodása felett érzett bosszúságában 1845-ben megírta Az elveszett alkotmány címû hexameteres szatirikus eposzát, amelyben merész iróniával állította pellengérre a korabeli megyei életet. Mûvével 1846 elején elnyerte a Kisfaludy Társaság komikus eposzra kiírt pályadíját. (Legelsõ nyomtatásban megjelent írásai egyébként egy Népnevelési ügyben címû cikk és két elbeszélés volt: az elsõt a Társalkodó közölte 1841-ben, az utóbbi kettõ az Életképek 1846-os évfolyamában jelent meg.)
Az elveszett alkotmánnyal aratott sikere után - Vörösmartynak az eposz nyelvére és verselésére vonatkozó bíráló szavait megszívlelve - fogott hozzá a Kisfaludy Társaság 1845-ben kiírt népies eposzpályázatára szánt Toldija megírásához. A Toldi - Petõfi János vitéze mellett a népies realista epika legkiemelkedõbb remeke - 1847-ben újabb pályadíjat hozott Aranynak és ezzel együtt az irodalmi világ érdeklõdését és Petõfi barátságát is. Ez a barátság, amelyrõl levelek és költemények egész sora tanúskodik, élete végéig ösztönzõ erõvel hatott rá. Ez tette tudatossá benne a népiesség és a realizmus mûvészi igényét.
Következõ nagyobb mûvével, a Toldi estéjével 1848. márciusban készült el, ezt azonban - kibõvítve - csak 1854-ben adta nyomdába. 1848-ban Vas Gerebennel együtt szerkesztõje és cikkírója volt a parasztság tájékoztatását szolgáló Nép Barátjának, 1848 õszén néhány hétig önkéntes nemzetõri szolgálatot teljesített, 1849 tavaszán pedig belügyminisztériumi fogalmazóként mûködött Debrecenben, majd Pesten. A másfél esztendõs szabadságharc egész sor forradalmi hangú költemény megírására ihlette.
A szabadságharc bukásával elvesztette szalontai állását és lakását, szinte elölrõl kellett kezdenie az életét. Egy ideig járási írnok volt, azután fél évig nevelõ Geszten a Tisza családnál, majd 1851 õszén a nagykõrösi református gimnázium tanára lett.
Nagykõrösi éveire esik költészetének egyik csúcspontja. Lírai verseiben a vívódás hangja szólt, a nemzet jobbjainak 1849 utáni meghasonlottsága fejezõdött ki általuk. Megszólalt ezekben a költeményekben a csüggedés, a kétely, a reménytelenség, de megszólalt a kötelességtudás s a helytállás erkölcsi parancsa is: a nemzet iránti felelõsségérzet nem engedte, hogy úrrá legyen a kétségbeesés. Történelmi balladáiban a harcos múlt emlékét idézte: ébren tartotta velük a nemzeti öntudatot. Ennek az idõszaknak a terméke A nagyidai cigányok címû verses epikai mûve is: a forradalom vesztét okozó nemzeti hibákat gúnyolta bennük öntépõn, keserûen. Nagykõrösön kezdett el behatóbban foglalkozni elvi-esztétikai és irodalomtörténeti problémákkal is, és munkásságának több kitûnõ tanulmány (A magyar nemzeti versidomról, 1854; Naiv eposzunk, 1858; Zrínyi és Tasso, 1859) az eredménye.
1860 õszén a Kisfaludy Társaság igazgatójaként (tag 1848-tól) végleg Pestre költözött. 1861-ben megindította a Szépirodalmi Figyelõt, amely (1862-tõl) Koszorú néven sem kapta meg a megfelelõ támogatást sem az íróktól, sem a közönségtõl, 1865-ben meg is szûnt. Közben nagy szerepet vállalt az elsõ teljes magyar Shakespeare-kiadás elkészítésében, lefordítva a Szentivánéji álmot, a Hamletet és a János királyt.
1864-ben jelent meg Buda halála címû \"hún regé\"-je, amelyet egy hun trilógia elsõ részének szánt, terveit azonban nem tudta megvalósítani. 1865-ben - részben az anyagi bizonytalanság érzésébõl elvállalta az MTA titkári tisztét, majd 1870-tõl 1879-ig fõtitkáraként mûködött. Az idõszaki adminisztrációs munka és Juliska leányának korai halála (1865. december) csaknem egy évtizedre elhallgattatta benne a költõt. Közben azért sajtó alá rendezte Összes költeményeit (1867), kiadta Prózai dolgozatait, lefordította Arisztophanész vígjátékait (1871-1874) és 1873-ban megírta a Bolond Istók második énekét. (Az elsõ ének 1850-ben készült.) Az 1960-as évek végétõl kezdve sokat betegeskedett és több nyarát Karlsbadban töltötte. 1877-tõl már csak névlegesen látta el az MTA fõtitkári teendõit és a nyarat a Margitszigeten töltötte családjával, teljes alkotói nyugalomban. Ennek a nyárnak a terméke az Õszikék cím alatt összefoglalt költeményciklus: a híres \"Kapcsos Könyv\"-be beírt lírai költemények, életképek, balladák páratlanul szép gyûjteménye. Utolsó nagy mûvét, a Toldi szerelmét 1879 májusában fejezte be. Élete utolsó 3 évében fõleg a hun trilógiával foglalkozott. 1882 egyik õszi napján séta közben meghûlt, lázas beteg lett és rövidesen meghalt.
Négy alkalommal az MTA nagyjutalmát kapta (Kisebb költeményei 1860; Összes költeményei 1872; Toldi szerelme 1879; és Hátrahagyott versei 1893).
Zenével is foglalkozott, költészetében és verselméletében is fontos szerepet játszott a zene. Dalokat is komponált a saját, valamint Petõfi, Bajza, Amadé, Kölcsey verseire. (Összesen 26 dallamáról van tudomásunk.)
Népdalgyûjteménye, mely fiatal éveinek emlékeit foglalja írásba, kora népdalismeretének fontos dokumentuma. Verseinek megzenésítõi, ill. mûveinek feldolgozói között olyan kiváló zeneszerzõket is találunk, mint Kodály, J. Strauss, Mosonyi, Buttykay stb.

forrás: Magyar Életrajzi Lexikon